Gaura Ágnes - Lidércnyomás (Borbíró Borbála #3.)

A 2013-as olvasásaim Borbíró Bori szendvicsben teltek, ugyanis a Vámpírok múzsája a legelső volt, míg az új megjelenés, a Lidércnyomás legutolsó, egészen pontosan december 31-én fejeztem be.

Bori az Egyesült Államokba utazik, egy megjátszott esküvőre, ám valójában egy sorozatgyilkost keres, aki alakváltókat gyilkolászik. És hogy mi köze van ehhez vörös vámpírológusunknak? A fogyatkozó vérfarkasok pont Eric Bowman alakváltó fivéreihez tartoznak, így a vámpír-DNS-kutató tudós kérésére segít felgöngyölíteni az ügyet Bori. Nincs egyedül, elmaradhatatlan mellőle Attila, a cowboy csizmás táltos, és nem mellesleg Bori főnöke, nagyon nem mellesleg éppen hulla szerelmes a lányba egy vámpír múzsa harapás miatt. Máskor sem könnyű elviselni a csókát, de most szétcincálja Bori idegeit a Shakespeare szonettekkel, meg szomorú hős szerelmes tekintetével, valamint időről időre gejzírszerűen kitörő szerelmi vallomásaival.

John Scalzi - Zoë története (Vének Háborúja 4.)

Nem szoktam fülszöveget olvasni, különösen igaz ez egy sorozatom x-edik részére. Ezért hát igen nagy meglepetés ért, amikor kiderült, hogy a Zoe története az Utolsó Gyarmat történéseit dolgozza fel még egyszer egy tinilány szemszögéből (na jó, a meglepetés lehet, hogy enyhe kifejezés, inkább közelített a dolog a "basszamegbasszameg" állásponthoz).
Azt gondoltam, hogy ez nem fog működni, egyrészt unalmas lesz, mert senki sem olyan jó, hogy duplázzon egy sztorin, másrészt milyen fogalma lehet John Scalzi, 44 éves sci-fi gurunak, egy 15 éves lány életéről? Erősen gyanús nekem a fickó, mert megcsinálta, hitelesen hozta Zoet, ráadásul E/1-ben. 

Az a helyzet, hogy a a Vének Háborúja katarzisa után, bár olvastam a Szellemhadtestet és az Utolsó Gyarmatot is, nem igazán akaródzott írni róluk, pedig mindkettő iszonyú jó könyv, csak nem annyira, mint John Perry zöldben dús karrierje a Gyarmati Véderőnél.

Karen Chance - Holdvadász - Cassie Palmer #5.

Olyan vagyok mint a láncdohányosok, de az én szipkám a könyvek. Éppen csak befejezem az egyiket, már nyúlok is a másikért, felcsapom a fedelét, és belemerülök az új élménybe. Évek óta ezt csinálom, és piszok ritkán fordul elő lánc-szakadás. Az olyan, amikor annyira "kiszenvedek" a könyvtől, hogy még képtelenség kiszakadnom a történetből, mert folytatni akarom, és nem elengedni. Ez történt a Holdvadásszal is, és most nekem rossz, sajnáljatok.

Cassienek is rossz, de eszembe sem jut megsajnálni, mert Pritkin hajtja ki belőle a felgyorsított Pythia képző keretein belül a szart is, és ez már eleve egy jutalom, még ha ő nem is így látja mindig.
Elég nagy a sietség, mert a kis jövőbelátónk hivatalos beiktatása alig két hétre van, és addig el kellene jutni egy olyan szintre, hogy mind a mágusok, mind a vámpírok komolyan vegyék Cassiet, de legalábbis ne legyen egy marha nagy lebőgés a ceremóniából ország-világ előtt.
Persze nem lenne a Holdvadász Karen Chance könyv, ha mindössze ennyi problémával kellene megküzdeni.
Valami megszállja Cassie-t, és a saját fürdőkádjába próbálja meg belefojtani, hajszál híján sikerül is, közben pedig sokadjára ripityomra törik a Dante egyik lakosztályát, mert a jó szokásokat érdemes megtartani:) Casanova persze más véleményen lenne, de nem adunk kapzsi és törtétő vámpírok szavára.

Ettől sokkal fontosabb, hogy felfogjátok, mit is írtam le fentebb. Megszállták Cassiet. A Pythiát. Akinek pont az egyik egyedi képessége mások megszállása, ilyen módon a saját fegyverét ellene fordítani nem kis mutatvány. De ki lehet az? Cassie biztos benne, hogy nem szellem, Pritkin azt mondja, nem démon, és ő már csak tudja, de akkor micsoda és kicsoda? Ilyen nagy ereje még az erdők népének lehet, de ők nem tudnak testetlen formában támadni, vagy mégis?

Kevin Hearne - Hammered (The Iron Druid Chronicles 3.)

Egy kissé szokatlan lesz, ami most itt következik. Úgy döntöttem nyilvánosságra hozom levelezésem egy darabját Atticus O'Sulivannel, akivel talán soha többé nem írunk egymásnak. A kétségbeesett tehetetlenség, és a düh indikálja tettemet, mert egyszerűen valamit tennem kell, nem ülhetek a babárjaimon, miközben véres rágom a körmömet, találnom kell valamit, amivel kieresztem a gőzt, különben beleörülök az aggodalomba. Remélem Atticus megbocsájt nekem ezért.

Jennifer L. Armentrout -Onyx (Lux 2)

 "I could always give you a teaser. You bookish people love teasers, don't you?" 

Totál mellétrafálás a párocska a borítón,
nem így néznek ki a srácok...

Az Onyx rögtön ott folytatódik, ahol az Obszidián befejeződött. Amikor Daemon meggyógyította Katyt, akkor valamiféleképpen összekapcsolódtak ők ketten, két félből vált egy egész. Nem véletlen, hogy a Luxeneknek tilos embereket gyógyítani, kitagadhatják emiatt a vének a közösségből a hős gyógyítót, ami probléma, de közel sem akkora, mintha a DOD (Department of Defense - Védelmi Minisztérium) szerez tudomást az esetről. Tehát Katy és Daemon saját jól felfogott érdekükben titokban tartják ami kettőjük között történt. Az már más kérdés, hogy Daemon elkezd erősen nyomulni Katy-re, aki simán elhajtja őt, mint ló a legyet, ami óóóriási önuralomról ad tanúbizonyságot, ugyanis az Obszidiánban megismert bunkó Daemon is ellenállhatatlan, de amikor meg akar szerezni valakit, és megtesz érte mindent, hát hűű meg báá, én egészen hamar beadnám a derekamat, az biztos. Katy-vel ebben egyáltalán nem hasonlítunk, neki fixa ideája, hogy csak az új keletű kapocs miatt vonzódik hozzá Daemon, és nem tudja elfelejteni miként viselkedett vele korábban hónapokig.
 

Jennifer L. Armentrout - Obszidián [Luxen 1.]

Nem igazán én vagyok a Young Adoult könyvek első számú célközönsége, de időről időre bepróbálkozom, legjobb belátásom ellenére, és néha - mint most is - egészen meglepő eredménnyel.

Először is, kifejezetten durcás haragot tápláltam e könyv iránt - amit nem érdemelt meg - csupán amiatt hogy kiadták a könyvhétre, a Hounded-et meg nem. Ne is kérdezzétek, ilyen az emberi természet, az enyém meg főleg. Kell egy bűnbak, mindig meg kell találni a hibást, de ha nem sikerül, akkor is ki kell vetíteni valakire/valamire a frusztrációt. Aztán Nima elolvasta, én pedig megjegyeztem, hogy ha olyanom lesz, bizony nekem kell. (Ennyit arról, hogy rühellem a "hogyan került a kezembe" felvezetőket. Vannak nemszeretem dolgok, amiket attól még csinálok).

Kevin Hearne - Hexed (The Iron Druid Chronicles 2.)

“I’ll put my first arrow through his head; you go for the heart,” I whispered back. “Then just keep shootin’ until he fuckin’ dies.”
“Wow, you learn all that strategy from the U.S. Army men?” I grunted in amusement. “No, I learned it from Attila the Hun, who lived an’ died without ever knowin’ you were here.”

Hű, már jó három hete befejeztem a könyvet, csak éppen annyira bele vagyok borulva ebbe a sorozatba, hogy inkább olvasom, mint írnék róla. Hmm, ez egészen jó cégér, nem? Amúgy nálam fontos,hogy gyorsan írjak egy könyvről, mert valahogy hamar elfelejtem, kihussannak a fejemből a részletek, és csak egy "könyvaura" marad, egy ilyen színes, vagy éppen színtelen érzelem felhő, amit a történet generált bennem, és ezt egy idő után igen nehéz szavakba önteni. Na már most, az ilyen helyzetek elkerülése végett, van nekem egy cuki kis piros noteszem, amibe mindenféle bolondságot jegyzetelek. Felütöttem a füzetet a Hexed-nél, hogy felfrissítsem az aranyhal memóriámat, és fel kellett horkantanom magamban (igen nőiesen!):

Kevin Hearne - Hounded (The Iron Druid Chronicles 1.)

"I have been around long enough to discount most superstitions for what they are: I was around when many of them began to take root, after all. But one superstition to which I happen to subscribe is that bad juju comes in threes. The saying in my time was, “Storm clouds are thrice cursed,” but I can’t talk like that and expect people to believe I’m a twenty-one-year-old American. I have to say things like, “Shit happens, man.”"

 Előre szólok, hogy egyrészt ritka kincsre leltem, másrészt visszavonhatatlanul és teljesen szerelembe estem a sorozattal, a főszereplővel, sőt még a kutyájával is!

Atticus O'Sullivan druida, a legutolsó a fajtájából, aki túlélt 21 évszázadot, és még ma is a Föld lankáit óvja. Szerencsétlenségére élete folyamatos bujkálásból és menekülésből áll mióta - alig 300 évesen - magára haragított egy istent, Aenghus Óg-t [engusz ó], aki nem csak Atticus fejét követeli, de Fragarach-t [fregara] is, a mágikus kardot, mely bármilyen páncélon úgy hasít keresztül mintha papírzsepi lenne, és nem csak ez az egyetlen előnyös tulajdonsága.
Eljött az idő, amikor Atticus eldobja a nyúlcipőt, helyette felveszi a kesztyűt, mert szereti az életét Arizonában, és épp itt az ideje, hogy megküzdjön Aenghus Óg-val.

Samantha Young - Dublin Street

 Ritkán olvasok kicsit romantikus, sokat szexelős ponyvát, de ha mégis, akkor mindig csak felbosszantom magam az idióta szereplők még idiótább motivációin,mondva csinált, elrugaszkodott problémáin. Aztán láttam, hogy Nima olvasta a Dublin Street-et, és igen tetszett neki. Mivel az első fokú szűrés megvolt, így bepróbáltam a könyvet.

 A sztori lényege röviden, hogy az amerikai Joss angol földre menekül múltja elől, itt jár egyetemre, majd miután lediplomázott új albérletet és lakótársat keres, akit meg is talál Ellie személyében. Így kerül Joss a Dublin Street-re, álmai lakásába, ahol tervei szerint folytatja biztonságos kis életét begubózva, vastag falakkal körülbástyázva önmagát. Hát persze, ahogy azt ő pont eltervezte....
Egy szuper funny taxis jelenettel nyit a könyv, ahol Joss osztozni kényszerül a fuvaron egy ismeretlen ám überszexi skót gazdag alfa hímmel, aki leplezetlenül stíröli őt, ám a csajszit sem kell félteni, mert legszívesebben a teste egyből rávetné magát az idegenre, az esze meg vitatkozik, mondván, nem ribanckodunk,lábakat zárva tarts! Teljesen kizökkenti az amcsi lányt lelki nyugalmából ez a kis epizód, de kiűzi a gondolatai közül, mivel úgysem látja többet a fickót. Haha! Egészen addig nem, amíg az új lakásban össze nem futnak egy szál muffban totál véletlenül.... Kiderül, hogy a taxis ficko Braden, Ellie bátyja, aki imádja a húgát, és sokat van nála.

Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája

Ha egy mondattal kellene jellemezni a könyvet, akkor azt mondanám, hogy végre egy regény, amitől szegény Anne Rice nem forogna a sírjában (persze semmiképp sem forogna, mert él és virul), na de értitek a lényeget.

Gaura Ágnes könyvében a vámpíroknak semmi köze a mostanában oly népszerű szentimentális emberbarát muffmágnesekhez, amiért nem tudok eléggé hálás lenni.

Főhősnőnk a borzasztóan alliteráló nevű Borbíró Borbála, foglalkozása szerint Vámpírológus, amivel abszolút monopol helyzetben van a munkaerő piacon, mivel ez egy nem létező szakma. Így hát nem kis gondot okoz, amikor megszűnik a munkahelye, az MTA Vámpírkutató Intézete, mert egy vérszívókkal által irányított báb párt kerül kormányra, akiknek nem áll érdekében a vámpír DNS kutatás fejlődése (mily meglepő). Bori nemzetközi szaktekintély, így különösebben nem aggódik maga miatt, számos külföldi ajánlata van, ám gyorsan megtalálja egy hazai állás, ami nem kevés veszéllyel fenyeget, na meg egy idegesítő főnökkel is.

Kvázi titkos ügynökként be kell épülnie az IQ vámpírok közé, hogy kiderítse miért hanyagolják az ország irányítását, talán az apokalipszis következik??? (nem)

Gail Carriger - Changeless - Változatlan

Van ez a babonás dolog, miszerint, amit az év első napján csinálunk, nagyjából igaz lesz az egész 12 hónapra is. 

Ezen felbuzdulva, becsobbantam ébredés után a Changeless-el a kádba, kiáztatni magam a pálinkagőzből. Quest completed.

Már a  Napernyő Protektorátus első része is annyira tetszett, hogy az kimondhatatlan, és leírhatatlan is, mert poszt nem született róla. Apró spoiler morzsákra számítanék kicsiny rémségeim, és idegesítő modorosságra is, mert a könyv úgy vont hatása alá, mint ahogy Mr. Tunstell borult Miss Hisselpenny kebelére, de ne szaladjunk ennyire előre...

Richelle Mead - A szukkubusz Dala - Georgina Kincaid 1.

Sok könyvről azért nincs kedvem leírni a véleményemet, mert nincs elég belőle. Mármint véleményből. Valamilyen botor okból kifolyólag, él a fejemben egy megadott mennyiség, szavak, betűk, sorok, bekezdések, mely mennyiség alatt nem poszt a poszt. Ma reggel megbeszéltem a főnökkel a tükörben, hogy ez hülyeség, tessék írni rövid véleményt, ha az esik jól.

Az első gyors-véleményezett könyv a Szukkubusz Dala. Az írónő nagy kedvencem, elég sok mindent olvastam már tőle, imádom a stílusát, ám eddig csak a YA-ihoz volt szerencsém, ez az első öregedő felnőtteknek szánt könyve ami a kezembe került.

Seattle esős utcái a helyszín, ahol démonok, vámpírok, kisördögök foglalkozás szerűen kárhoztatják el az emberi lelkeket, megüthetik a bokájukat, ha nem szolgálják rendesen a gonoszt, a napi penzumot be kell tartani.

Karen Marie Moning - Iced - Megnyílik az ég [Dani O'Malley krónikák 1.]

 Itthon éppen csak sikerült felocsúdni a Shadowfever kézhezvételéből, eredetiben máris végre megjelent a sorozat spin-off-ja, amely ugyan úgy a Fever világában játszódik, ám ezúttal nem Mac&Barrons a mi nyerő párosunk, hanem Dani&Ryodan. 

"What does somebody like you want? More power? More toys? More sex?"
"All of the above. All the time."
"Greedy bugger."- Dani&Ryodan

John Scalzi - Vének Háborúja

Kezdjük onnan, hogy én szeretem a sci-fi-t, de nem nagyon, vagy csak ritkán olvasom a műfajt. Hogy miért azt ne kérdezzétek, elég, ha én gondolkodom el magamban rajta. Tehát sajnos nincs nagy összehasonlítási alapom, így kevés empirikus élménnyel a hátam mögött mondom, hogy ez egy MOCSOK JÓ KÖNYV VOLT! Najó, inkább kikiabálom. 

Szóval lelkendezős, ujjongós, rajongós poszt következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább.

Karen Marie Moning - Rossz hold kelt fel

Unjátok már a Fever sorozatos bejegyzéseket? Nem csodálnám ha igen,pedig sajnos alant egy újabb ilyen következik. Mit tegyek?Pont most kellett nekem is újraolvasni.... (de legalább nem kampányolok Barronsért, pedig megtehetném, muhahaha)

Ez egy spoileres poszt lesz a sorozat első 4 részére tekintve, mert ez az én nagy kedvencem, és nincs kedvem körülírni, meg sejtetősen pampacsolni, és mert nem tudnék kedvem szerint véleményt nyilvánítani spoilerek nélkül. Uff, én szóltam!

Karen Marie Moning - Hajnalra Várva (Tündérkrónikák 3.) - rajongós csapongás

Mióta kiderült, hogy a Corleonis Kiadó a polcokra varázsolja a Tündérkrónikák negyedik részét a Könyvhétre, azóta Magyarország könyves közösségének fele újból Barrons lázban ég (a másik fele volt olyan szerencsétlen, hogy nem találkozott még ezzel a sorozattal, vagy férfi).
Szóval hirtelen erős késztetést éreztem elmerülni újból Mac kifacsart világában, gondoltam jól kibekkelem ezzel a másfél hetet a negyedik rész megjelenéséig. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, 2 nap alatt abszolváltam, ami nálam mostanában nagyon meglepő, mert képes vagyok 4-5 hétig is olvasni egy könyvet. Kezdtem már azt hinni, hogy velem van a baj, de nem. Csak egy ilyen qvajó sztori kell, és máris visszatér az Olvastár énem.
Képes vagyok úgy olvasni, mintha még nem tudnám  mi fog történni, sikerül e megerősíteni az emberek és tündérek világát elválasztó falat. Hihetetlen! Pedig én már jó ideje tudom micsoda Barrons (bebebe:PP úgysem találnád ki soha!), hogy végződik az egész sztori, mégis teljesen felvillanyozott az egész újból. :)

Sherillyn Kenyon – Álomszerető

Előre jön egy kis magyarázkodás, mert érzem ám a ciki faktort: Katamanó már régóta mondogatja, hogy Kenyon-t kell olvasni, mert jó, aztán Nima pont erről a könyvről írt egy írtó vicces posztot, ami meghozta a kedvemet, utána pedig a Líra adta meg a kegyelemdöfést, amikor az első 4 részt a Sötét Vadász sorozatból 1996 Ft-ért rendelkezésemre bocsájtotta.

A héten nagyban olvastam az Angeology-t, azaz csak olvastam volna, de a fáradt agyam esténként sikított az áltudományos leírásoktól, így félre tettem, és gyorsan lekaptam a komódról az Álomszeretőt „ide nekem a pornót!” jelszószóval:)

Innentől kezdve bizonyos részekben genyó leszek a könyvhöz, és magához a műfajhoz is, így aki nagy para románc rajongó, és nem érzi az effajta könyvekben a Mickey Mouse faktort, most ne olvasson tovább. Spoiler is lehet, uff én szóltam! (itt kellene akkor abbahagynom, mert a kutya sem olvassa majd tovább, de mivel ez egy csúnya esős vasárnap délután, nincs jobb dolgom, a szavad vélemény-nyilvánításnál:) )

Richelle Mead - Bloodlines - Vérvonalak

„Kicsit sok lett a járulékos kár, amíg te a világ ellen harcoltál. Nyilvánvalóan én egy áldozat voltam. De mi a helyzet Jillel? Mi történik vele most, hogy otthagytad őt a nemes kutyáknak? És Eddie?Gondoltál már rá egyáltalán?És hol van az Alkímistád?”

A fenti sorok Adriantől származnak, a nagy szakítós jelenetből Rose-zal még a Végső áldozatból. Kapóra jött nekem ez a remek kis idézet, mert tulajdonképpen ennek a kritikának a tárgya a Bloodlines – a Vámpír Akadémia spin-off-ja- és ebben a kötetben Adrian minden feltett kérdésére megkapjuk a választ.

Jeaniene Frost – Sírig hű szerelmed Cat&Bones 4.

 A friss magyar megjelenésen felbuzdulva „rámjött” a Night Huntress olvashatnék, így nekikezdtem az elejétől magyarul, ha már itt porosodtak a kötetek a polcomon érintetlenül már majdnem egy éve.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyiben fog változni az olvasás élmény, illetve a véleményem ahhoz képest, amikor eredetiben olvastam. Kellemesen csalódtam, klassz lett a magyar fordítás, pedig sok szlenget használ az írónő, ráadásul röpködnek a poénok, amit elég nehéz visszaadni magyarban, de itt jelentem sikerült.

Jane Austen: Büszkeség és Balítélet

Az idei év hiánypótló projectje nálam, hogy megismerkedem néhány világhíres klasszikus regénnyel. Kezdtem a Zabhegyezővel, amitől nem voltam elájulva, aztán folytattam a Büszkeség és Balítélettel, ami már egy teljesen más dimenzió.

 Tartottam ettől a könyvtől, hogy majd terjengős, unalmas leírásokkal tarkított sótlan love sztorit kapok. Nagy szerencsémre nem így történt, nagyon kellemesen csalódtam. Jane Austen nagyon jól ír, nem tudom miért, de teljesen megdöbbentett a humora. Fogalmam sincs miből gondoltam, hogy egy, az 1700-as években íródott szerelmes regényben nem lehet humor, és nem csak az, hanem szarkazmus, helyenként cinizmus. Csak úgy dagadt a májam olvasás közben a gyönyörűségtől!