Oliver Bowden: Assassin's Creed – Reneszánsz

A könyv borítóját meglátni és megszeretni fél másodperc volt. És nem csak a külcsín, de a belbecs is kecsegtető volt, a fülszöveg szövevényes, összeesküvős, megbosszulós, orgyilkolászós sztorit ígért. Pont nekem való csemege!- gondoltam naivan.

A történet maga egy az egyben a nagysikerű videojáték fonalát követi, habár nem tapasztalatból tudom, a szokásos háttérinfó gyűjtés során derült erre fény.

Az 1400-as évek végén járunk Firenzében, Itáliában. Az író nem cécózik, a könyv harmadik (!) oldalán máris egy csetepatéban találjuk magunkat, ahol Ezio Auditore és bandája helyben hagyja a rivális Pazzi família néhány tagját.
Gyorsan kiderül, hogy nem csak a „szokásos” Capulet-Montague kisstílű családi viszálykodásról van szó, hanem sokkal nagyobb összeesküvés folyik a háttérben. Két ősi ellenség, a Keresztes Lovagok és az Orgyilkosok rendje áll szemben egymással, ennek az elhúzódó ármánykodásokkal teli harcnak a közepén találja magát Ezio, akinek sok tanulnivalója akad, ha életben akar maradni és az ügy szolgálatába kíván állni.


Itt szokott következni az a rész, ahol írok a világról, a karakterekről, a cselekményvezetésről stb. Most egy kicsit zavarban vagyok, mert ezek az „apróságok” szinte 100%-ban hiányoznak. Egyszerűen nincs jellemábrázolás, nuku, nada, semmi!
 
E/3-omban íródott a regény, végig Ezio-t követjük nyomon (eltekintve 1-2 kivételtől, ami inkább hiba a „mátrixban” ) de esküszöm, egyetlen egy gondolat csíráját sem közvetíti felénk az író. Tisztára olyan, mint egy bábu, aki ide megy, oda felmászik, leszúrja az őröket, fekszik-alszik-nem mozdul stb. Csak az van leírva a könyvben ha valaki csinál valamit fizikailag, amitől teljesen úgy éreztem, mintha egy 12 éves srác elnyújtott fogalmazást írt volna a kedvenc videojátékáról.

Egyébként kismillió szereplő van a könyvben, a kötet végén az útmutatóban majdnem kilencvenet (!!!) számoltam meg, többnyire érdektelen Carlok, Fernandok, Antoniok, de nem is fontos megjegyezni őket, mert 99%-uknak lepkefingnyi jelentősége sincs a regény szempontjából, és úgysem élnek tovább 5 oldalnál. Ezt leginkább egy sakktáblaként lehet a legjobban elképzelni: az orgyilkosunk áll az egyik végén, a másikon az áhított cél, közben pedig sok-sok bábu, amit le kell dönteni, és amiket le is dönt unalmas egymásutánban. Amíg egy játékban az ilyen fajta questelés izgalmas, addig egy regényben iszonyú kevés a boldogsághoz.
 
További problémám volt, hogy Mr Bowden híján van minden dramaturgiai érzéknek, a legnagyobb tragédiákat, örömöket, árulásokat olyan átéléssel adja vissza, mint egy korhadt fadarab. Persze legalább nem vádolhatjuk meg hatásvadászsággal.
További „kedvenceim” a hiteltelen, erőltetett párbeszédek voltak,és amikor az átvágott torkú ember beszél, és a fejbelőtt fickó magyaráz mielőtt meghal.
 
Amit a könyv adott nekem – a 8 napi akaraterő tuningoláson túl- az a kezdő olasz nyelvlecke, ugyanis a kötet végig van lábjegyzetelve, tele szerintem szükségtelen és szövegidegen olasz szavakkal, amiket ráadásul a fordításban magyarul toldalékoltak (jujj!).

Mindezek után igazán kíváncsivá tett Oliver Bowen, de hiába néztem utána, a fickó egy fantom, mindössze annyit lehet megtudni róla, hogy ez az álneve, kiemelkedően fantasztikus regényíró (ha-ha-ha), reneszánsz történész és jelenleg Párizsban él.

Érdeklődve várom, hogy lesz e magyar folytatása a könyvnek (bár én tuti passzolom), plusz elolvashatná már végre rajtam kívül valaki, jó lenne megtudni, hogy létezik e ember a földön 12 éves kor felett, aki tudja értékelni ezt az irományt.

A könyvet nagylelkűen a FUMAX kiadó bocsájtotta rendelkezésemre, köszönöm nekik, azért érdekes volt!:)