Miért nem szeretik a lányok a Sci-fit?

Kép innen

Remélem, most sokan felhördültetek, mert hogy igen is, szeretitek a sci-fit. Nem az olyanokat, mint az Obszidián, mert az nem olyan rendes science fiction, mint amit Asimov, Iain M. Banks, Stanislav Lem, Arthur C. Clarke vagy Philip K. Dick írt, hogy csak néhányat említsek a nagyok közül.

 

A hard core sci-fiben dominálnak a természettudományos ismeretek, ezekből gyakran következtetéseket vonnak le, és általában korrekten tudományosak, kerülve a mickey mouse faktort amennyire csak lehet. 

Hát igen, ez egy nagy elrettentő elem a lányoknak, pedig nem száraz és unalmas könyvek ezek. A tudomány csak mint háttér van jelen, alátámasztva az egyébként izgalmas cselekményt. (Most egyébként magamat is győzködöm, mert tudom, hogy nem olvasok elég sci-fit, nehezen veszem rá magam, pedig tudom, hogy élvezném.) Mondjuk, mint nem olyan rég ráébredtem egy Zaddal folytatott beszélgetés során a Leviatán ébredéséről, alapvető hiányosságaim a csillagászati és fizikai terén meggátolnak bizonyos helyzetek és elméletek megértésében. Ezért hamarosan jelentkezni fog egy kis sci-fi need-to-know-val.

Talán elsőre mindenkinek emészthetőbb egy soft science fiction regény, a szubzsáner jellegzetessége,  hogy társadalomtudományos szempontból közelít, hangsúlyosak a karakterek, a fejlődésük, nagyító alatt vizsgálja a társadalmat és annak torzulásait. Ilyen például a Csodaidők.

Aztán itt vannak az Űroperák, leegyszerűsítve olyan regények, amelyek javarészt a világűrben játszódnak, nagy hajó-flottákkal, csatákkal, háborúkkal keresztül kasul csillagrendszereken, galaxisokon, de még azokon is túl.

Tutira sokan ismeritek a Star Treket, Star Warst és szeretitek is, éppen ezért kézen fekvő lenne elolvasni az Alapítvány trilógiát, Kultúra regényeket, vagy Dan Simmons Hyperipon könyveit.

Viszont, ha túl nagy falatnak érzitek, és nem vagytok még felkészülve  a fent említett könyvekre, akkor hagy ajánljak én két sci-fit, amit idén olvastam, és teljes mértékben lebilincselőnek találtam.

Az első On Sai Calderon-ja lenne, egy remek átmenet a műfajok között, és olyan mint egy pikánsan romantikus Star Trek rész. Zenka a napokban annyira klassz bejegyzést írt a regényről, hogy én nemes egyszerűséggel, csak arra hivatkoznék. Nem sok mindent tudok tenni érted, ha attól az élménybeszámolótól sem jön meg a kedved az olvasáshoz.

A következő ajánlóm Orson Scott Card - Nebula és Hugo díj nyertes -  Végjátéka lenne. Mivel novemberben kijön a mozifilm, így biztos vagyok benne, hogy fokozott figyelmet fog kapni ez a könyv. Azt kell mondjam, végre már, hiszen elég méltatlanul mellőzött ez a regény az utóbbi években.

A Végjáték főszereplője Ender Wiggin 6 éves amikor megismerkedünk vele. A jövőben él, egy erősen leszabályozott társadalomban, ahol meg sem lett volna szabad születnie harmadik gyermekként.
A Föld túlélt már két Hangy inváziót is - ők a gonosz idegenek - ám ez igen nagy szerencse volt, amelyre nem hagyatkozhatnak a továbbiakban. Az a helyzet, hogy tökéletes katonai vezetőket kezdenek el kitenyészteni, annak érdekében, hogy a bármikor bekövetkezhető harmadik Hangy támadás visszaverése sikeres legyen. Bármilyen felháborító és ösztönös ellenállást vált ki, de a megoldást gyerekektől várják, nem átlagos fiúktól és lányoktól, hanem tökéletes genetikával rendelkezőktől. És hogy miért gyerekek? Erre megvan a hosszas magyarázat, a lényeg, hogy ők teljesen másképp reagálnak le helyzeteket, máshogy gondolkodnak, nem úgy viszonyulnak a következményekhez mint a felnőttek.

Ender bekerül az állam katonai elit iskolájába. Ő még a különlegesek közül is kiemelkedik, nincs előtte lehetetlen feladat, mindent meg tud oldani, és ezt kegyetlen módon már az első pillanattól kezdve kihasználják. Sejtik, hogy Ender az emberiség egyetlen és nagy reménye, ezért túlerőltetik, belekergetik olyan szituációkba, amelyekben a legtöbb felnőtt elbukna, de ő nem. Enden megoldja, mindent megold, de közben megváltozik. Sohasem, volt gyerek igazán, de az iskolában átéltek hatására egy egészen más személy lesz, elszigetelődik, elidegenedik, de aztán átlát a játékon, és a saját szabályai szerint kezd el játszani, mintegy lázadásként. A sorsát azonban nem kerülheti el, és van egy pont ahol olyan fordulatot vesznek az események, hogy arra nincsenek szavak. 

A Végjátékban nincsenek klisék, csak hihetetlen nagy csavarok, és olyan témák,gondolatébresztő kérdések, melyek éjjelente hajlamosak ébren tartani.

Tényleg nagyon ajánlom mindenkinek, egy hihetetlen jó lélektani dráma sci-fi bundában.
Félek, hogy a filmet nagyon el fogják baltázni, és rámennek a látványra, és semmit sem adnak vissza majd hitelesen Ender személyiségéből, a lelkében végigsöprő viharokról és a sosem szűnő kételyekről.
Azért a trailert nézzétek meg:)
És a lényeg: olvassatok Sci-fi-t! :)