Mark Lawrence - Tövisek Hercege

Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, melyik a kedvenc könyves műfajom, akkor nem csak azt vágnám rá csípőből, hogy fantasy, hanem heroikus-monumentális fantasy. A Tövisek Hercege pont ilyennek ígérkezett, így egyértelmű badarság lett volna kihagyni.

A történet vérben ázva indul, amikor is kis "ártatlan" főhősünk - Honorous Jorg Ancrath - végignézi, ahogy lemészárolják édesanyját - a királynét - és öccsét Renar gróf katonái. Jorg éppen csak megússza élve a támadást, sérülései elsősorban egy makacs bokor méregtüskéitől származnak, nem kardoktól. Apja, Ancrath királya mit sem törődik fiával, meg sem látogatja, ez ugye nem vetít előre fényes apa-fia kapcsolatot. A 9 éves herceg felépül, bosszút forral, majd egy csokorra való gyilkos banditával elszökik, hogy beteljesítse küldetését.

Öt éven keresztül járják a vidéket, fosztogatnak, gyilkolnak, nőket erőszakolnak. Jorg kabalából gyorsan a Testvérek vezérévé növi ki magát, igazából nem is akarjátok tudni, miket tett fiatal kora ellenére azért, hogy egy ilyen kegyetlen, az életet semmibe vevő csürhe élére álljon. A jelenben Jorg 14 éves, még nem sikerült revansot vennie anyja haláláért, de valamilyen oknál vezérelve visszatér Ancrath-ba, ahol a Kedves Papa nem éppen keblére öleli régen látott elsőszülöttjét, hanem lehetetlen küldetés elé állítja, remélve, hogy elbukik kompániájával együtt...

A regény két idősíkon mozog, egyszer a jelenben vagyunk, másszor Jorg mesél az úton töltött évek fontosabb gyilkolászásairól eseményeiről. Ezek a "múlt" elemek nagyon jól megoldottak a könyvben, nem mellékesen próbálja megmagyarázni, hogy vált ez a fiatalember szociopatává. Mert szerintem Jorg szociopata, nincs ezen mit szépíteni.

Egyes tézisek szerint nincs különbség a pszichopaták és a szociopaták között, míg mások szerint ezek az antiszociális személyiségzavar két altípusát képviselik. A pszichopatának nevezett altípus örökli a betegséget, míg a szociopatákat a körülményeik, az elhanyagoló szülői magatartás, iskolai traumák, a szegénység vagy a rossz társaság viszi tévútra. Egy harmadik megközelítés szerint szociopata az a pszichopata, akinél a törvénnyel és a társadalmi szabályokkal való szembehelyezkedés dominál.

Egyszerűen hiányzik a fék a szerkezetből, semmilyen szinten nem riad vissza a vérontástól, de még keresi is a véres-mocskos harcot, hogy bizonyítson. Arrogáns, önhitt, rosszindulatú, és a legkisebb megbánást, vagy lelkiismeret furdalást nem mutatja.

Alapjában véve fantasy regénynél túl tudok lépni azon ha a szereplők kegyetlenkednek azért hogy elérjék céljukat, de van egy határ. Ez a határ ott húzódik, és látszik, ahol a főhős a társaiért tűzbe megy. Ebből látszik, hogy van valami/valaki fontos, hogy még valahol mélyen annak is van veszteni valója, akinek úgy tűnik elsőre, hogy semmije nincs.  De Jorgnál ilyen nincs. Feláldozza a társait, a könyv által is kedvelt sakkjátszmás hasonlattal élve beáldozza a parasztjait, hogy a királynő közelébe érjen.

Az már más kérdés, hogy igazán nem tudtam könnyeket ejteni az elhulló testvérek miatt, mert annyira Jorg központú a regény - az E/1-ben írottság miatt is - , hogy a mellékszereplőknek kevés szerep jut, kevéssé ismerjük meg a testvéreket. Talán egyedül a Sir Makin emelkedik ki, az anchrat-i testőrség ex-kapitánya, de őt sem sikerült különleges figurává gyúrni.

Nah, vissza Jorgra. Igen sok fejfájást okozott nekem ez a kis gennyláda. Nagyon sokáig vért izzadva próbáltam megkedvelni, és amikor majdnem sikerült már, akkor richtig csinált valami teljes mértékben kiábrándítót. Aztán amikor eljutottam oda, hogy az ügy teljesen reménytelen, nincs értelme erőlködni, onnantól kezdve sokkal jobban tudtam élvezni az egész könyvet, bár megmaradt egy kis zavaró fullánk.

Hihetetlen frusztráló tud lenni, hogy a főhős, aki marha jól kidolgozott, érdekes gondolkodású, nem mindennapi személyiség, annyira elborult agyú, twisted szörnyeteg, hogy egy bolhafaszni jót sem tudsz meglátni benne, amiért tudod szeretni.

Igazából szerintem nagyon jól csinálta ezt meg Lawrence, hogy ekkora dilemmát okozott Jorg karakterével az olvasóknak, mert egyszerűen én sem nem vagyok hajlandó lemondani a kis rohadékról, kell ott lennie valaminek, vagy valakinek, aki megfogja majd, és jobbá teszi. Kell hogy legyen remény számára, bánom is én, törődjön egy rühes gilisztával, csak lássam, hogy megteszi. Ezért várom nagyon a következő részt, ráadásul a Fumaxosok megsúgták, hogy a Tövisek Királyában, ami kis szerencsével jövő tavasszal kijön magyarul, már alakulóban lesznek a Jorggal kapcsolatos kételyeim:)

Gondolom most már mindenkinek világos, hogy a herceg karaktere a fő erőssége a regénynek, és ha már így vezetem fel akkor biztos kell lennie itt gyengeségnek is...

Anno nagyon beizgultam, amikor Nima azt mondta, hogy a Tövisek Hercege jobb mint Brent Weeks Éjangyala (ami nálam az abszolút gigamega überfasza fantasy kategória), és ilyen szempontból hátrányból indult nálam a regény, mert igen sokat vártam tőle. Sajnos nem sikerült megugrani azt a lécet, mert egyelőre a Tövisek Hercegének története rendkívül egyszerű egy normális heroikus fantasy-éhez képest. Az E/1 személy sem segít rá, igen szokatlan ez ebben a műfajban, legalább 2-3 szálon szokott folyni a cselekmény, sok-sok szereplővel. Pontosan ez a fajta komplexitás, a szálak szövögetése és bonyolódása miatt imádom a műfajt, ez Lawrence regényéből teljesen hiányzott, és ámbár a teremtett világa kellemes, de semmi nagy durranás.

Ami van még, és nagyon bejött,  a mocskos nyelv helyenként szépirodalmi magaslatokban, amivel a fordító is nagyon szép munkát végzett (köszönjük!).

Én amennyire lehet felkészülve várom a következő részt, ahol kiderül, hogy Jorgnak sikerül e felkegyetlenkednie magát a Birodalom Császárának trónjára. Hajrá!

4/5