R. A. Salvatore - Sötételf trilógia

Gyöngyszem 1.

Körülbelül 4-5 évvel ezelőtt egy családi ebéden szenvedtem, aminek egyetlen pozitív eleme az volt, amikor az emberem bátyjával - aki nagy hard core fantasy guru - könyvekről dumáltunk. Tudjátok hogy van ez, ajánlgattunk egymásnak, titokban egymásra licitáltunk, ki miből mennyit olvasott. Egyszer csak felmerült Drizzt Do'Urden neve, én pedig csak zavartan lestem a második szelet tortával a kezemben, hogy miről is van szó. Gy erre felkiáltott : "Te nem olvastad a Sötételf Trilóóógiááát?????" - kb. olyan hangsúllyal mondta ezt mintha bevallottam volna hogy édes bolyhos kiscicákat fojtogatok vízbe szabadidőmben. Erre még aznap este megjelent a 3 könyvvel és a kezembe nyomta. Hát így kezdődött a mi barátságunk Drizzt-tel...


A drowk (as known as sötételfek) tökéletesen látnak a sötétben, amire nagy szükségük is van, ugyanis mélyen a föld alatt élnek Mezoberranzan-ban (olvasd el még egyszer: Mezoberranzan, mondd ki hangosan. Hát nem gyönyörű?). Matriarchális társadalomban élnek, központban Loth pókistennő imádatával és az ő kegyetlen papnőivel. A hatalom megszerzéséért mindenre képesek, gyilkolják egymást a rivális családok szemrebbenés nélkül. Kegyetlen, hentes banda. Ebbe a szeretet nélküli világba született Drizzt, szerencsétlenségére férfinak és kék vérűnek.
Arra emlékszem, hogy egészen elképesztő volt olvasni, ahogy a gyerek Drizzt szemén keresztül bemutatja Salvatore a világot. Már kiskorában kiderül, hogy valami nem stimmel vele: nem élvezi a gyilkolást. Milyen furcsa, ugye? A család fegyvermestere, Zaknafein, az egyetlen aki mintha osztaná a fiatal drow nézeteit.
Drizzt felnő, és nem hajlandó a mészárosok életét élni, így elmenekül családja elől, ki Mezoberranzanból, Mélysötét zord vidékére, ahol furcsábbnál furcsább lények élnek.  Drizzt iszonyú magányos, szinte bedilizik az egyedülléttől. (Csomószor meg akartam ölelgetni a drágámat, persze ő inkább felkaszabolt volna a kardjaival.) Egyetlen társa egy megidézhető nagymacska, Guenhwyvar. Akkora arc ez a párduc, oda meg vissza voltam érte (őt is meg akartam ölelgetni, biztos kasmír tapintású a fekete bundája).
Egyszer Drizzt megkérdezte, hogy mit csinál Guen amikor az asztrál síkon pihen, és azt válaszolta, hogy a végtelen asztrál mezőkön szökellő asztrál szarvasokat kerget. Ez nagyon tetszik nekem:)

Idővel Drizzt kijut a felszínre, ahol nem csak a napvilággal kell megküzdenie, de saját magával, az ösztönlénnyel, akinek első gondolata a gyilkolás, de képes a változásra. Közben szerez néhány barátot, igazán megküzd értük, mert mint sötételf, a fajtája híre megelőzi, és egyrészt úgy félnek tőle mint a tűztől, másrészt el akarják törölni a világ színéről.

Kedvenc részeimben közvetlenül Drizzt naplójából olvashatunk, ezek nagyon különlegessé teszik a könyvet.
A világ magával ragadó, nagyszerűen felépített történet, fő drownk karaktere a legapróbb részletekig kidolgozott, nem lehet betelni vele.
A Sötételf trilógia karakterközpontú regény egy kegyetlen világról, magányosságról, előítéletekről, harcról, reményről.

Nem az a tipikus lányos könyv, de egyértelműen nem halhatsz meg amíg el nem olvastad.

 5/5**

Ui.: meglepően jól visszajött a sztori, mégsem olyan szita az agyam mint gondoltam, jah, és újrakaromolvasniiiiii, most!