John Burnham Schwartz - Haruko hercegnő

Tesóm polcáról kaptam le, mondván hogy régen olvastam már japósat, és kell a változatosság.

Sokszor csak azért írok kritikát, mert jólesik kifecsegni a gondolataimat a könyvekről, nincs bennem hátsó szándék, nem akarom népszerűsíteni az adott kötetet, mert általában nincs rá szüksége. Nem úgy, mint a Haruko hercegnőnek! Szóval ez itt most egy komoly ajánló lesz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy olvassátok el minél többen ezt a könyvet.

Az író a Japán Császári Birodalom rejtett világába kalauzol, kísérőnk Haruko hercegnő lesz, aki a való életben Micsiko Császárné, és jelenleg is „hivatalban van”.

Haruko közembernek született 1934-ben egy gazdag pálinkagyáros egyetlen gyermekeként, burokban nevelkedett, és vészelte át a II.Világháború borzalmait.

A vesztes háború nagy változást hozott Japán életébe, nyitniuk kellett a nyugat felé, Hirohito császárnak le kellett mondania isteni mivoltáról (és politikai hatalmáról, innentől kezdve mindössze a nép egységének szimbóluma lett) bemutatkoznia népének emberként, így közelebb kerülve hozzájuk, látszólag. A gyakorlatban egészen elképesztőnek találtam, ahogy a nép Istenként kezeli uralkodóját: használt fürdővizét összegyűjtötték és palackozták, a kavicsot, amire rálépett összeszedték, bármi ami kicsit is érintkezésbe lépett a Császárral felbecsülhetetlen értékű volt, ám magára Hirohitora közvetlenül ránézni szigorúan tilos volt, na nem mintha annyira sokszor összetalálkozott volna a közember vele, teljesen más világban élt, elszigetelve.

Középen a Koronaherceg Micsikoval, a széleken Hirohito Császár és felesége

Haruko egy teniszmeccsen ismerkedett meg a koronaherceggel, majd – 24 évesen – 1959-ben hozzáment Sage-hez (valóságban Akihito), szegénykém, ekkor még nem sejtette mire vállalkozott.

Szerelmi házasságban éltek ugyan, de Harukot fojtogatta az udvari élet,a  rengeteg szabály, tradíció, a szoros napirend. Az akkori császárné különösen megnehezítette a mindennapjait, állandóan kritizálta olyan dolgok miatt, mint a férje előtt lépett be egy szobába, saját véleményének adott hangot, túl hangosan beszél és ehhez hasonló banális dolgok.

1960-ban fiú gyermeknek adott életet, aki természetesen a birodalomé és a népé, nem a saját anyjáé. Hiába küzd a tradíciók ellen Haruko, falakba ütközik, saját gyermekét sem szoptathatja, soványan mérik ki az „anyukaidőket”. Volt egy jelenet, amikor a koronaherceggel együtt sétáltak, a hercegnő tolta a babakocsit, és a kis Jaszu felsírt, és amikor az anyja a karjába vette hogy, megvigasztalja a saját férje szólt rá felháborodva, hogy megfeledkezik magáról, ez a szolgák feladata, és elvitette a gyereket. Szóval iszonyú nyomás és stressz alatt élt Haruko, aminek összeomlás lett a vége, és átmenetileg megnémult. Végül felépült, de nem lett könnyebb az élete. A fia felnő, és szintén elvesz egy közembert, egy nagyszerű karrier előtt álló nőt, így újrakezdődik az ördögi kör, Keikonak (Maszako in real life)még több nehézséggel kell megküzdenie, vajon van számára kiút?

A krizantém a császári család jelképe

Valójában az a hihetetlen hogy a hercegi és a császári pár semmi féle hatalommal nem rendelkezik, se az ország felett, se saját maguk felett. Mint egy hatalmas csillogó üvegkalitkában a madarak, úgy vannak bezárva saját hagyományaik közé, ahol szertartást szertartás követ, a kritikus figyelő szemek 24 órában pásztáznak. Ezt az életmódot elviselni annak is nehéz, aki beleszületett, de huszonévesen belecsöppenni egyszerűen szörnyű. Azzal a tudattal leélni egy életet, hogy ebből a helyzetből nincs menekvés, és esély sincs változásra, szerintem rosszabb, mint egy tényleges életfogytiglan, mert a börtönben legalább van annyi ideje a raboknak egyedül, hogy összesodorják a lepedőket és felkössék magukat.

Haruko/Micsiko egy nagyszerű asszony, irigylésre méltó lelki erővel, kitartással és kötelességtudattal.

Karakterében, mint ahogy az eseményekben is, nagyon jó ízléssel mixeli az író a tényeket a fikcióval.  Ahogy utánanéztem, Schwartz minden rendelkezésére álló adatot beépített a regényébe és a lyukakat kitöltötte. Mondjuk pont Haruko személyisége egy ilyen lyuk, amit azért sajnálok, mert nagyon szimpatikus nekem, de ki tudja valójában milyen Micsiko?

Azért is jó még ez a könyv, mert mentes a tipikus japós klisétől, egyszer sem volt olyan érzésem, hogy az egész aberrált – de legalábbis rendkívül furcsa- banda valahonnan egy messzi messzi galaxisból jött, így közel tudtam engedni a karaktereket magamhoz. Ebből volt is egy kis sírás (és pont akkor jött be hozzám a kutya, nézett rám szomorú barna szemekkel, hogy mi bajom van, majd jól megbökdösött az orrával, mert az szerinte mindenre jó megoldás, így síró gazdára is).

Akihito Császár és Micsiko Császárné már ilyen nagyon öregek

A kötés iszonyúan gyönyörűséges. Egy selyem szalag fut végig rajta, nagyon jó tapizni. Belülről is igényes, rajzos főrész kezdésekkel. Szóval még ha közepeske  lenne a regény, akkor sem lehetne haragudni a könyvre, de így, hogy szuper írás, mindenkinek nagyon ajánlom, dísz a polcra, trüffeles csoki krém a léleknek.

5/5