Igazából nincs értelme tovább halogatnom a posztírást a Tizenharmadik boszorkányról, mert ha eddig nem csapott meg az ihlet, ha nem jöttek a magvas gondolatok, akkor ezután sem valószínű, hogy megtörténik a csoda. Persze a csodának inkább olvasás közben kellett volna megtörténnie, legalábbis nagyon azt vártam, hogy teljesen el leszek varázsolva, és egy "all time favorite" regénnyel kerültem szembe, de nem.
Nah, kezdjük talán mégiscsak az elején. Vadásztam már erre a könyvre egy ideje, de sokáig nem jött össze, közben ódákat zengtek a blogok és a molyok Alice Hoffman-ról úgy általában, s még inkább erről a regényéről. Aztán történt 2011 Karácsonykor, hogy az Éjangyal trilógia utolsó részéből kettőt is kaptam, ami masszív cserealap, és sikerült bezsákolnom érte a boszikat és nem mellékesen az Éjszakai Őrséget. Szóval hirtelen adott volt a lehetőség az olvasásra, bele is fogtam január elején, és egészen Február 25-éig kitartott a dolog. Már eleve gyanús, hogy 2 hónapig olvastam, nemde?
Még azt is nehezemre esik megfogalmazni, hogy miről szólt úgy nagy általánosságban a történet. Mert egyrészről semmi különös nem volt, másrészről meg olyan odabasz gondolatok voltak elrejtve a sorok közé, hogy csak pillogtam.
Az biztos, hogy ez egy lassú folyású, igen választékosan megfogalmazott könyv. Mintha egy poros vidéki kisváros életébe kukucskálhatnánk be pár városlakó szemén át. Három generáció nőtagjai szerencsés-szerencsétlen véletlen folytán egy tető alá kényszerülnek, és azt ugye mindenki tudja, ahol 1 nőnél több van összezárva, ott tutira aggodalomra, hisztire,morgásra, régi elfojtott sérelmek felszakadására lehet számítani. Aztán ott vannak még a pasik, azok a fajták akikkel csak a baj van, és azok is akik húslevest főznek neked ha lebetegedsz. Persze semmi sem ilyen egyszerű, mert lehet hogy ugyan az a pasi nekünk csak gondot okozott, de a barátnődnek meg levest főz, attól függ hogy hatunk a másikra, semmi sem fekete-fehér.
A fő vonulata a regénynek talán az anya-lánya kapcsolat, annak is a rázósabb fajtája, amikor látszólag értelmetlenül zárul be teljesen az ember, szinte észre sem veszi miféle károkat okoz ezzel, kivéve amikor már majdnem késő.
A könyvben magvas gondolatok vannak a halálról, először azt gondoltam, hahh milyen megkapó és fájdalmasan gyönyörű, de aztán inkább megbeszéltem magammal, hogy baromság és mézes mázos porhintés az egész, erősen idealizálta az írónő az elmúlást, mert sokszor nem ilyen, sőt, inkább nem olyan ahogy leírta. Itt természetesen a saját tapasztalataimra tudok támaszkodni.
A regényt szoros kapocs köti össze a természettel, ezt úgy kell érteni, hogy minden harmadik oldalon leíró részekkel találkozhatunk, ahol sokszor számomra ismeretlen növényeket, természeti jelenségeket jellemez. Igazi fűszere ez a lapoknak, ettől válik végtelenül bájossá, légiesen könnyeddé, tünékennyé mint egy csillámszárnyú pillangó. Az elején rendkívül tetszett ez a fajta természetközeli kifinomultság - gyanítom másokat is megvett kilóra- de a közepe felé már untam, a végére pedig pofákat vágtam amikor megint a halesőről, nárciszesőről meg kistököm tudja már milyen esőről ír huszadjára.
Találtam egy nagyon szép idézetet a könyvben, kénytelen voltam beszamárfülezni, ami főbenjáró bűn, de muszáj volt:
"A szeretet sosem volt tévedés, sosem volt hiba még akkor sem, ha viszonzatlan maradt."
Igazából nem szükséges ehhez olyan sok kommentárt fűzni, hányszor fordult már elő veletek, hogy olyan pasira, barátnőre, családtagra "fecséreltétek" az időtöket, szereteteteket aki utólag nem bizonyult méltónak rá?És ettől szarul éreztétek magatokat? Nah, ilyen helyzetben érdemes erre a pár sorra gondolni, talán segít valamit.
Az egyik barátnőm pont olyan szituban volt, amikor ő volt az a fél aki sokkal jobban szeret, szomorkodott is nekem, de ilyen helyzetben kevés okosat lehet mondani, és amikor aznap este olvastam ezt a sort rögtön el kellett mondanom neki, mert talán ez egy vigasztaló igazság.
Misztikum szinten csalódás volt a könyv, igazából a Boszorkányság nincs a középpontban, sőt!Én azt mondanám teljesen mellékes, így kihagyható lett volna ez a vonal, mert sokat nem tett hozzá. Ez egy több nemzedék életét átfogó és bemutató családi regény, a minimális hókusz pókusz nélkül is megállta volna a helyét, nálam talán jobban is. A fülszöveg a hibás megint, szokás szerint.
Csupa csapongó zagyvaság jut eszembe a könyvről, nincsenek épkézláb gondolataim, amiért külön elnézést kérek, de valahogy hamar kihussant a fejemből a regény, és csak annyi maradt meg, hogy többnyire jó volt olvasni és elmerülni benne, néhol idegesített és untam. Semmi maradandó, ez van.
5/4
aggódtam nagyon, hogy mire a poszt végére érek, hányast kap a könyv,de örülök, hogy összességében jó élmény volt.:)
ReplyDeleteén alapból úgy vagyok Hoffman könyveivel, hogy imádom, amíg olvasom, mert csodás hasonlatai vannak, és nagyon szépen ír, meg kiegyensúlyozott az egész történet, de aztán egy hét múlva már fogalmam sincs, miről szólt a könyv, csak azt tudom, amit te is, hogy jó volt belemerülni.
Igen, két hete végeztem vele, de hát látod is hogy nem sikerült összeszedett posztot írni.Mondjuk direkt nem kezdtem el kicst se fejtegetni a cselekményt. Mostanában amúgy is terhesnek érzem ezta részt:D
ReplyDeleteJó volt a könyv amíg tartott, szépen ír Hoffman, néhol a hájamat kenegette:) Csak azért volt csalódás, mert túl sok jót hallottam már róla egyrészt, másrészt alig alig misztikus, felesleges sallangnak éreztem a boszi dolgot.