Karen Chance - Holdvadász - Cassie Palmer #5.

Olyan vagyok mint a láncdohányosok, de az én szipkám a könyvek. Éppen csak befejezem az egyiket, már nyúlok is a másikért, felcsapom a fedelét, és belemerülök az új élménybe. Évek óta ezt csinálom, és piszok ritkán fordul elő lánc-szakadás. Az olyan, amikor annyira "kiszenvedek" a könyvtől, hogy még képtelenség kiszakadnom a történetből, mert folytatni akarom, és nem elengedni. Ez történt a Holdvadásszal is, és most nekem rossz, sajnáljatok.

Cassienek is rossz, de eszembe sem jut megsajnálni, mert Pritkin hajtja ki belőle a felgyorsított Pythia képző keretein belül a szart is, és ez már eleve egy jutalom, még ha ő nem is így látja mindig.
Elég nagy a sietség, mert a kis jövőbelátónk hivatalos beiktatása alig két hétre van, és addig el kellene jutni egy olyan szintre, hogy mind a mágusok, mind a vámpírok komolyan vegyék Cassiet, de legalábbis ne legyen egy marha nagy lebőgés a ceremóniából ország-világ előtt.
Persze nem lenne a Holdvadász Karen Chance könyv, ha mindössze ennyi problémával kellene megküzdeni.
Valami megszállja Cassie-t, és a saját fürdőkádjába próbálja meg belefojtani, hajszál híján sikerül is, közben pedig sokadjára ripityomra törik a Dante egyik lakosztályát, mert a jó szokásokat érdemes megtartani:) Casanova persze más véleményen lenne, de nem adunk kapzsi és törtétő vámpírok szavára.

Ettől sokkal fontosabb, hogy felfogjátok, mit is írtam le fentebb. Megszállták Cassiet. A Pythiát. Akinek pont az egyik egyedi képessége mások megszállása, ilyen módon a saját fegyverét ellene fordítani nem kis mutatvány. De ki lehet az? Cassie biztos benne, hogy nem szellem, Pritkin azt mondja, nem démon, és ő már csak tudja, de akkor micsoda és kicsoda? Ilyen nagy ereje még az erdők népének lehet, de ők nem tudnak testetlen formában támadni, vagy mégis?

Mindenki nyugodjon meg (főleg én), ki fog derülni a könyvből ki a támadó, és nem lesz benne túl sok köszönet, a dolog szövevényes és fifikás mivoltából sosem találnátok ki, de annyit elárulhatok, hogy ebben a részben az ellenség a görög, skandináv és hindu mitológiához kapcsolódik.

A Cassie Palmer sorozat az első résztől - Megérint a sötétség - kezdve olyan mint egy óriási mókuskerék és cséphadaró találkozása. Cassie a kezdetektől fogva szökésben van, először Tony - vámpír gyámja- elől menekül, majd ahogy egyre közelebb kerül a Pythiasághoz, mindig el akarja tenni láb alól valamiféle lény őt, de Cassie csetlik botlik, küzd az életéért, eddig sikeresen. Teljesen ledöbbentem, amikor a Holdvadászban rámutat Chance, hogy csupán 2 hónap telt el azóta, hogy megismerkedtünk hősnőnkkel. Sokkal többnek tűnik, gyanítom egyrészt azért, mert gyakran ugrálunk az időben, másrészt, mert iszonyú sűrű a cselekmény, részlet gazdag a történet, az adrenalin szintet folyamatosan a veszélyes zónában tartja.

Az egyetlen kritika, amivel illetni tudom a könyvet, hogy talán egy leheletnyit túl sok az akció, még a megszokott Chance-féle pörgéshez képest is. Párszor volt ilyen "na ne, már megint???" feelingem, amikor kellemes kávézgatás, beszélgetés helyett újból korokat átívelő gigantikus hajszában találtam magam, persze ha igazságos akarok lenni, akkor azt is el kell mondanom, hogy csak olyan esetekben történt ez, amikor nem Pritkin volt Cassie segítő társa, hanem Mircea. 

Hogy is jellemezhetném pár szóban Mirceát?Kb így:

Az a köcsög vámpír.

Bocs, Mircea fanok, de ez van. Még az előző részben is majdnem annyira kedveltem román vámpírunkat mint ama bizonyos hadmágust, ám a Holdvadászra minden kétséget kizáróan választottam. Egyrészt Mircea non stop őrizet alatt tartja Cassie-t, és úgy bánik vele, mint egy  11 éves fruskával, nem tekinti partnernek, hiába számítanak házasnak a vámpír társadalom előtt (persze erről - mármint a házasságról - a kutya nem kérdezte meg Cassie-t az előző részben,csak úgy megtörtént, mert Mr. Szenátus tag így akarta, ami szintén facepalm Mircinek).
Cassie javára írom, hogy küzd az ellen, hogy jóravaló kis szolga legyen, aki teljesíti mestere minden óhaját, de ettől függetlenül meg is cibálnám szőke kisasszonyt párszor, amiért elalél a fahéj-barna szemek kereszttüzében, és nem képes gondolkodni. Mindenesetre már régóta érett egy nagy beszélgetés Mircea és Cassie között, rendezni kellett soraikat, és ez valamelyet meg is történik. Bánatomra elmélyül a kapcsolatuk bizonyos aspektusokból, Mirecea nyit Cassie felé, mesél a múltjáról, és a felfokozott események közepette kénytelen engedni a 36-ból, de ezt rettentő sok idegesítő védelmező-okoskodó megmozdulás előzi meg.
Azt gondolom, nem az én hibám, hogy relatíve elfordultam Mirceától, Chance terelget szépen, mint a birkákat, egy irányba, ami ellen semmit sem tehetek [beee :P ;)].

Egy kicsit gyanús lehetek, mert úgy viselkedem, mint azok a buta színészek, akik folyton beleszeretnek a való életben a filmvászonbeli partnerükbe. Először Barrons, Ryodan, Jorg, aztán Atticus, hogy csak a legutóbbi fiktív könyves karakter szerelmeimet említsem...És akkor most Pritkin is. Biztos uncsi már, de én egyszerűen így működöm, totálisan és visszavonhatatlanul tudok rajongani karakterekért (különben aki még nem próbálta, tegye meg, mert isteni érzés!). 

Szóval Pritkin, Pritkin, Pritkíííííííííííííín.

Szó szerint kín volt minden jelenet, amiben nem szerepelt. Akkor éreztem, hogy jó mederben van a sztori, hogy nagy baj nem történhet, ha ő színen volt. Persze az élet rácáfolt erre piszkosul, de ez is csak Chance nagyszerű és fondorlatos elméjét dicséri.

Pritkinről már a Hajnal átkában is olyan dolgok derültek ki, amitől kifeküdtem, miszerint ő Merlin (igen, az a Merlin!), ebben a részben pedig még jobban elmerülhetünk a múltjában. Volt egy jelenet, ami olyan nagyon szívbemarkoló volt, egyáltalán nem vártam volna ilyet Pritkintől, ő az aki mindig egy kicsit dühös,de a legnagyobb veszély közben is higgadt, hideg fejjel tud cselekedni. És most nem csinált semmit, csak állt ott megtörten a múlt terhe és a jelen árnyékainak súlya alatt, és hagyta hogy leomoljanak azok a híresen erős pajzsok pár másodpercre. És abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy valamiféle vigaszt nyújtsak neki. Ez a bizonyos feszültségekkel teli, túlcsordult, és üvöltően csendes jelentet az egész sorozat csúcspontja számomra.Tudom, hogy ez már rohadt teátrális még tőlem is, és az sem segít, hogy végtelenítve hallgatom egy ideje Olly Murs Dear darling számát, ami egy ilyen nyálas, szakítós szám, ami valamiért, amit nem írhatok le, nagyon nagyon Holdvadászos nekem *sóhajt*.

Chance kezdetektől fogva több vasat tart a tűzben Cassienek, de az elején senki sem gondolta komolyan, hogy van igaz út Mirceán túl is számára, de most én állítom, hogy nincs itt kérdés. Legalábbis nem lenne szabad, hogy legyen. És tévedés ne essék, nem a vámpírról beszélek. Még az sem számít, hogy Mircea kiskora óta védelmezi Cassiet, a hadmágust pedig csak 2 hónapja ismeri, és ebből az elején hősnőnk joggal tartott Pritkintől, mint az életére veszélyesen káros elemtől. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik eleve elrendeltetnek, és nagyon ajánlom, hogy erre az érintettek is idejében rájöjjenek, és ne csak az én fejemben létezzen ez az egész dolog. Komolyan, terroristának állok, és levélbombát küldök az írónőnek (vajon most már, hogy egy mondatban szerepelt a terrorista és bomba szavak a blogomon, elkezdett figyelni a kormány?:D).

Mindent összevetve, egy hatalmas hullámvasútként jellemezném a Holdvadászt, az összes mélyrepülésével és szárnyalásával együtt. Ravasz egy dög Karen Chance, olyan könnyedén játszik az olvasók érzelmeivel, mint egy rég ismert és sosem kímélt hangszerrel. Itt már nem az a kérdés, hogy jó-e, vagy hogy mennyire jó ez a sorozat. A kérdés az, hogy mennyire tudok azonosulni a történet alakulásával, mennyire halad a sztori abba az irányba, ami kedves az én szívemnek.
Bízom Chance-ben, hogy nem fogja elszúrni, és közben ujjaimat keresztbe fonva szurkolok is, mert Zad a megmondhatója, hogy úgy fejeztem be a könyvet, hogy meg akartam semmisíteni, csapkodtam vele, és vinnyogtam, hogy nem-nem-nem-nem-nem-neeeeeeeeeeem!!! Olyan a vége, amitől utálok minden sorozatot, és ezt még jobban. Hogy lehet így kiszúrni az olvasókkal? Csak azért nem kezdek bele a hatodik részbe angolul, mert rettentő élvezetes Bertalan György magyar fordítása, de piszok hosszúnak ígérkezik a várakozás, amire a kezembe vehetem a Temp the Starst.

Kezdek rájönni, hogy olyan ez a Cassandra Palmer sorozat, hogy vagy utálod, vagy imádod, de közömbös semmikép sem lehetsz, itt egyszerűen nincs középút, nincs langyos víz. Még akik nem szeretik, azoknak is be kell látniuk, hogy a sorozat heves érzelmeket vált ki, mindegy az érzelem iránya, a lényeg, az intenzitás. És ez az ami miatt érdemes megismerni Cassie világát, mert nem fog hidegen hagyni, ezt mindenképpen megígérhetem.

5*/5

Kiadó: Cor Leonis, 2013

Oldal: 477 (túl kevééés)

Eredeti cím: Hunt the Moon

Megrendelheted innen.

Csekkolj le mindent, ami Holdvadász náluk is:

Gretty

Nima

Zenka