Kevin Hearne - Hounded (The Iron Druid Chronicles 1.)

"I have been around long enough to discount most superstitions for what they are: I was around when many of them began to take root, after all. But one superstition to which I happen to subscribe is that bad juju comes in threes. The saying in my time was, “Storm clouds are thrice cursed,” but I can’t talk like that and expect people to believe I’m a twenty-one-year-old American. I have to say things like, “Shit happens, man.”"

 Előre szólok, hogy egyrészt ritka kincsre leltem, másrészt visszavonhatatlanul és teljesen szerelembe estem a sorozattal, a főszereplővel, sőt még a kutyájával is!

Atticus O'Sullivan druida, a legutolsó a fajtájából, aki túlélt 21 évszázadot, és még ma is a Föld lankáit óvja. Szerencsétlenségére élete folyamatos bujkálásból és menekülésből áll mióta - alig 300 évesen - magára haragított egy istent, Aenghus Óg-t [engusz ó], aki nem csak Atticus fejét követeli, de Fragarach-t [fregara] is, a mágikus kardot, mely bármilyen páncélon úgy hasít keresztül mintha papírzsepi lenne, és nem csak ez az egyetlen előnyös tulajdonsága.
Eljött az idő, amikor Atticus eldobja a nyúlcipőt, helyette felveszi a kesztyűt, mert szereti az életét Arizonában, és épp itt az ideje, hogy megküzdjön Aenghus Óg-val.


Atticus a legnagyobb figura, akivel valaha találkozhatsz, keveredik benne az ősi druida bölcsessége és élettapasztalata a jófej szomszéd srácéval, akinek még a szeme sem áll jól. Egyébként  gyógynövényekkel és könyvekkel kereskedik, néha furcsán néznek rá az üzletben, amikor meglátják mint tulajdonost, mert nem egy kitetovált, 21 éves nagyon ír srácra számítanak. A laza főiskolás fiú külső segítségével könnyen bele tud olvadni a tömegbe, ráadásul ezáltal sokszor rosszul ítélik meg, ami pont rendben is van, mert minél ártalmatlanabbnak tűnik, neki annál jobb. Ha lebecsüli az ellenség őt, akkor óvatlanná válik, ami az esetek nagy részében fatális tévedésnek bizonyulhat.
Atticusban az a jó, hogy semmiféle "epikus hős" skatulyát nem lehet ráhúzni. Az üldözési mániája már már nevetséges, de él és virul, ami fényes bizonyíték arra, hogy jó ha kéznél van egy adag paranoia, amikor Tuatha Dé Danann tagjai vadásznak rád majd' két évezrede. Sunyi és egyáltalán nem nemes, ő bizony hátba szúrja az ellenséget, ha az a biztos út a túléléshez. És tulajdonképpen nagyon is igaza van. Meg sem tudom számolni hányszor fogtam a fejem, amikor nagy hősök olyan címszavak miatt, mint becsület, erény, tisztesség stb., irracionális veszélynek teszik ki magukat totál feleslegesen. Mindezek mellett vicces, könnyed és nagyon szórakoztató jelenség,igazi smúzolós szoknyapecér, teljesen paff vagyok tőle. Végre egy pasi, aki nem egy hatalommániás tesztoszterontól dagadozó mogorva pokróc számtalan lelki tripperrel, hanem egy életteli srác, akinek egyszerűen csak jó a közelében lenni, mert sugárzik belőle az élet.
Atticusnak ennek ellenére nincs sok barátja, csak egy ír bevándorló özvegy mami, illetve Oberon, az Ír-farkaskutyája. Hahh, Oberon óriási figura, és nem csak a fajrájára jellemző termete miatt. Telepatikusan tudnak kommunikálni Atticussal, hihetetlen mekkora dumákat nyomnak, ha semmi más jó nem lenne a könyvben, már csak ezekért a párbeszédekért érdemes lenne elolvasni a regényt... Egy kommunikáló kutya, egy olyan állatbolondnak mint én egyet jelent ama  bizonyos habbal a tortán.

Kevin Hearne receptje tulajdonképpen nem túl bonyolult, adott egy mágikus tárgy, amit mindenki akar, és ezért kell megküzdeni. Ami nem mindegy, hogy e köré a relatíve elcsépelt és egyszerű dolog köré egy nagyszerű világot épített, úgy dolgozta ki a karaktereket, hogy maga a nagy könyv is megirigyelhetné. Sokat merített a kelta mitológiából, találkozhatunk a Morrigannal, aki ugye halál istennő, de itt van Fliadis, a vadászat istennője vagy Brighid a költészet, tűz és kovácsolás istennője, mind megjelennek, szépen keverik a szart, és sosem lehetsz biztos az indítékaikban.
Emellett a druidánk ügyvédei egy vérfarkas és egy vámpír, a városban székel egy boszorkány banda - a Sisters of the Three Auroras-, vannak mindenféle elementálok, démonfattyak és hagy ne soroljam tovább, csupa csupa izgalmas lény. Nagyon szeretem az ilyen természet feletti kavalkádot, minél több féle-fajta frakció szerepel egy könyvben, annál jobb.

Abban biztos vagyok, hogy az író WoW-ozott valamikor, mint ahogy én is. Így körülbelül elolvadtam a gyönyörűségtől, amikor a kis druidám "bebuffolt" másokat, ez azt jelenti, hogy átmenetileg felerősít valamilyen képességet másokon, például éjszakai látást ad, vagy gyorsaságot.
Az egész druida cucc nagyon bejön nekem, hiszen ők emberek, alapjában véve minden amit tudnak tanult képesség, a földből merítik mágikus energiájukat, szoros kapcsolatban vannak az anyatermészettel, melyet szeretettel és bölcsességgel ápolnak.

Igazából évek óta most először érzem azt a fajta ujjongást és izgalmat amit anno Moning Fever sorozata váltott ki belőlem. Ugyan a legtöbb dologban nagyon különbözik ez a két sorozat, pár alapvető tényező mégis azonos: nagyszerű világ,vibrálóan élő karakterek, szövevényes és bonyolult kapcsolatrendszer.
Azért is hasonlítom a Feverhez, hogy lássátok, hogy mennyire minőségi és különlegesen fantasztikus történetről van itt szó. Barrons és Mac történetét mindenki ismeri, igazi kis kultusz lengi körül, és ha azt mondom, hogy az Iron Druid legalább annyira jó, ha nem jobb, akkor - remélem - veszitek az adást, és felkerül a sorozat a-most-rögtön-olvasnom-kell könyvek közé. Fogalmatok sincs, hogy mit szalasztotok el, ha nem veszitek kézbe...

A magyar megjelenés a Könyvhétre volt várható a Könyvmolyképzőtől, de elfogyott a nyomdában a papír (úgy tűnik azóta sincs utánpótlás), így szerintem jó ha a karácsonyi hajrára kiadják.
Közepesnél kicsit jobb angol tudás szükséges az eredeti változathoz, de minden egyes betűje megéri a fáradságot higgyétek el nekem.

Itt van pár kedvenc idézetem (nagy volt  kísértés, hogy begépeljem az egész könyvet;)):

""So after I killed him and stowed his body next to the doe, I sampled his smoothie concoction in the parking lot and found it to be quite delicious.” See, sentences like that are why I nurture a healthy fear of the Tuatha Dé Danann. Now, I will be the first to admit that human life was not worth much to my generation in the Iron Age, but Flidais and her kind are forever rooted in Bronze Age morality, which goes something like this: If it pleases me, then it is good and I want more; If it displeases me, then it must be destroyed as soon as possible, but preferably in a way that enhances my reputation so that I can achieve immortality in the songs of bards. "

"Real fights don’t look as pretty as the ones you see in movies. Those are choreographed, especially the martial arts ones, to seem so beautiful that they are practically dances. In true combat, you don’t pause, pose, and preen. You just try to kill the other guy before he kills you, and “winning ugly” is still winning."

"Trivia: Brighid takes milk and honey in her tea. Just like me. “Thank you,” she said, before taking a sip and sighing appreciatively. “Most welcome,” I replied, and sat down and took a moment to savor the surrealism. I was having tea with Brighid, a goddess I’d worshipped since childhood, in a city that didn’t exist when I was a child. And my wolfhound was joining us—I had made him a cup and cooled it down with ice, and he was now lapping it up from a dish on the floor."

"I was kind of like Yoda chilling out in the Dagobah system."

"I'm coming, buddy. I love you. But hush and let me concentrate."

"That really was a Hattori Hanzo sword."

Kiadó: Ballantine Books, New York, 2011
Oldal: 308
Nima is írt róla és imádta!

5/5*