Brian W. Aldiss - Szuperállam

A könyvet, amiről most írok még Titti zsákmányolta nekem a könyvhéten (jó, de nem volt időm olvasni aztán meg lassan haladtam) egy kisebb időfalattal ezelőtt. 

Amikor a kezembe kaparintottam rögtön tetszett, mert jó a borító. Aztán meg az írótól eddig nem olvastam semmit, azt viszont nagy betűkkel hirdetik, hogy Hugo és Nebula díjas, mellesleg a Science Fiction writers of America 2000-ben Grand Masterré választotta. A fülszöveg legalábbis érdekes. ÉS! Van Aldiss fényezés Bankstől szépen odafirkantva a borító aljára. Azért ez nekem többet ér mint egy Hugo vagy egy Nebula. Királyság, gondoltam magamban. Azért kinyitva látom, hogy nagyméretű betűknél csak a sorközök nagyobbak, de hát ez még nem akkora bűn.

 Tehát, nagy elánnal belevetettem magam az olvasásba az egyik este és az első 50 oldal után a sötétben tanácstalanul pislogva próbáltam értelemmé formázni - kevés sikerrel - mindazt, amit eddig olvastam.
Kvázi majdnem az összes lényeges szereplőt megismerhettem kutyafuttában, elbeszélő üzemmódban.

Majd elindul egy cselekménysorozat, amely természetesen így vagy úgy átszövi az összes szereplő életét. A leírás pedig váltogat a szereplők között miközben a cselekmény előrehalad időben. Valójában kettő fő szál fut párhuzamosan. Egyrészt a Jupiter expedíció, aminek a könyv végéig igazából sok mondanivalója nincs, másrészt pedig az EU készülő háborúja Töpazsouval. Ezek mellett pedig rengeteg epizódszerű mellékszál is van amely mind egyes karakterekhez köthető. Aldiss ezen sztori szálakra rengeteg softcore sci-fi klisét ráaggatott. Ilyenek például az egyedül vagyunk-e a világegyetemben, az emberi természet mibenléte és a pusztítás szükségszerűsége az emberi természet számára, hogy csak az egyszerűbbeket említsem. Végül, e klisék egyre csak sokasodnak, a velük kapcsolatos kérdésfelvetések egyre csak előjönnek, de arra utaló lezárás, hogy a szerzőnek vagy akár a karaktereknek mi a véleményük ezekről, egy fikarcnyi sincs. Amikor már kellően sok ilyen kérdésfeltevés megtörtént, kezd bosszantóvá válni, ahogy ugrálunk a szereplők között.
Könnyedén belátható, hogy 250 nagybetűs, nagysorközös oldalba ennyi minden csak kérdés szintjén is nehézkesen fér bele,  megöli azt a kevés sztorit is ami van. A karakterfejlődés mint olyan nem is létezik. 

 

A másik rettenet az, hogy ez Science Fiction-nek van aposztrofálva. A „regény” a 21. Század közepén játszódik, tehát a nem túl távoli jövőben. Nincs ezzel gond, de a sci-fi kimerül az ökoverdában, az ambionetben (továbbfejlesztett internetféle), androidokban, és abban a képességben, hogy az ember képes expedíciót küldeni a Jupiter egyik holdjára. Komolyan mondom, szánalom… 

Néhány szó az androidokkal kapcsolatban…

 Az EU elnökének rezidenciáján az androidokat éjszakára egy páncélterembe zárják, mert csörömpölnek!
Kemény androidjaink éjszakánként gyerekértelemmel diskurálnak a halálról, sírásról és a több ilyen erősen emberi fogalomról.

A könyv vége felé van egy olyan kijelentés is, hogy az androidok nem váltották ki az embereket a munkában és többek között ennek is következménye a túlnépesedés. Ehh, teccikérteni.
Kikerestem, így szól az idevágó idézet ami egyébként a túlnépesedés kérdését boncolgatja:

„A nemzetek továbbra sem mondhatnak le arról, hogy katonákat neveljenek ki – és persze munkaerőt, miután az androidok olyannyira alkalmatlannak bizonyultak a feladatra.”

Szóval egyrészt, a mai termelés is a teljes automatizmus felé törekszik, és egy termelő gépnek nem kell humanoidnak lennie, hogy hatékony legyen. Talán egy leheletnyit nagyobb a rálátásom a témára gyártástechnológiával foglalkozó gépészmérnökként, mint az átlag olvasónak, de nem nehéz belátni , hogy amit előbb állítottam az igaz. Tehát, nem feleltek meg az androidok. Na kérem, tessék jobbat csinálni. HÁ DE NEM?
Mindenki kukkolhat DARPA és Boston Dynamics robotokat a video megosztó oldalakon, elképesztőek. Ott a Patman és most meg az Atlas, amit pont mostanában az okos magyar média úgy aposztrofál, mint az amerikai hadsereg terminátorai. Azonban ez most off topic, szóval hagyjuk is.
Egyszóval, ezt az érdekes felvetését Aldissnak nem, hogy nem ettem meg, hanem mélységes blődségnek tartom.

Ha már itt tartunk, ahol sci-fi témában eldurrant az agyam az még a következő volt. Nagy robbanás az északi sarkon aminek a következtében egy nagyobb jéghegy leválik, ami szökőárral és egyéb katasztrófával fenyegeti az EU északi területének partvonalát. A robbanásról (figyelj!) első körben nem tudták megállapítani, hogy meteor becsapódás volt-e vagy rakéta. IGEN,IGEN a 21. században ez bizony gondot okoz.

Még sorolhatnám az ilyen baromságokat, amitől elgurult a gyógyszerem, de felesleges. Részemről a sci-fi-ből a sci-t ki is húztam.

A vallással kapcsolatos dolgokba bele se megyek, mert ezt Aldiss furán kezeli, és én úgy éreztem, hogy egy bizonyos vallást ledegradál, egy másikkal pedig elnéző. Nekem, mint full ateistának igazából mindegy, de másokra való tekintettel…

Egy szó mint száz, az egész überzavaros. Inkább egy monumentális gondolatébresztő regénysorozat csontos vázlatának tűnik mindez, amely vázlatba a szerző belesűríti  amiről feltétlen írni akar, de majd később még ki kell dolgozni, valamint megadja a történet gerincét.

Ami még a könyv elolvasása után foglalkoztatott, hogy a borítóján a következő idézet áll.
„Brian Aldiss az egyik legbefolyásosabb – és legjobb – SF-író Angliában” – Iain Banks

Ezt a fényezést nem vette be az agyam. Aztán előpakoltam a Banks könyveimet és látom ám, hogy William Gibson idézete ami Banks-et fényezi vagy hat könyvön rajta van. Maradjunk annyiban, hogy ez nem a jó könyve Aldissnak, de a felhasznált idézet megcsillantja számomra azt a lehetőséget, hogy van neki jó könyve. (Meghát ki az aki a saját szakmájában rosszat mond egy Grand Masterre :D)

…Ugyanakkor volna itt egy másik felvetés is…

Lehetséges, hogy egy Grand Master Science Fiction író olyan dimenziókban gondolkodik már, ahonnan hozzánk csak ez a töredék vetület jut el , amit mi könyvként olvasunk.

Végezetül elmondhatom ezek után, hogy nem tetszett és nem is szórakoztatott, vagy azért mert én vagyok annyira egyszerű, hogy egy Grand Mastert nem érek fel ésszel, vagy tényleg „furcsán jó” ez a könyv. Mivel annyira egoista vagyok ám, hogy a magam részéről kizárom az egyszerűségem lehetőségét, így a könyvet a negyedik dimenzióban olvasni képes, hyperképzeletgazdag, hardcore szociológia fanoknak ajánlom. Akiben viszont él a gyanúper, hogy sötét vagyok, mint az éccaka, az bátran olvassa el az elejétől a végéig, aztán világosítson fel a kommentekben. Köszi :D

1/5

Kiadó: Metropolis Media, 2013

Eredeti cím: Super-State

Oldal: 260