Az van, hogy régóta nem írtam, pedig sok könyvet olvastam, jókat, sőt, igazán jókat, de egyik sem váltott ki belőlem közléskényszert, egyik hatására sem akartam az éterbe kiáltani a véleményem, leírni magamnak, hogy megmaradjon, és emlékezzek a hatásra amit kiváltott belőlem. Kissé untam a saját rizsámat, mert nehezen akarózott kijönni.
Na, de majd most!Ezer jobb dolgom lenne, de nem hagynak nyugodni a gondolataim,mind egy kiskorú egyén körül forognak, rázzák a rácsot dühödten, mint a majmok a cirkuszban, ki akarnak szabadulni. Meg kell szabadulnom a majmoktól, mielőtt túlzottan elszaporodnának...
Már korábban is mutattam irreális affekciót fiktív karakterek iránt, ki ne alélna el Jerrico Barronstól, vagy Mr. Ivashkovtól, csak hogy pár ismert figurát említsek, de ezeket a reakciókat mind normálisnak találom, értelmesen meg lehet magyarázni, hogy mi a vonzó bennük.
És akkor most itt van Jorg, immár a Tövisek Királya, egy tizenéves kis velejéig gonosz szociopata, és mégis férfi számba tudom venni, sőt, érthetetlen módon iszonyú vonzónak találom a kis rohadékot..Ne is kérdezzétek, teljesen én sem értem...
Kezdjük ott, hogy az egész könyvet egy nagy jellemrajzként tudom értelmezni és befogadni. Jó a történet, meg minden, de mégsem fantasy regényként gondolok a kötetre, mert élesen csak Jorg neve villog a szemem előtt, az övé és senki másé, köré alakul minden, ha ő nincs, akkor nincs semmi. Hiába van vásznad, ecseted, festéked, ha kilopták a világból a színeket és formákat, ugye?
Különös az egész, mert ha nem vagy lusta, és elolvasod mit írtam az előző részről, akkor láthatod, hogy pont Jorg volt az egyik nagy problémám, amiért nem szerettem annyira a Tövisek Hercegét. Nagyot fordult a világ a második kötetre, Jorg beteljesítette a bosszúját, amiért élt és dolgozott, megölte a nagybátyját, és most Rennarban királykodik. Változik a fiú, kitágult a fókusz, már nem kell egyetlen célra koncentrálnia, így nem okvetlenül gyalogol át mindenen és mindenkin, hanem három másodpercig gondolkodik rajta. Még mindig önös érdekből cselekszik, még akkor is ha kívülről másképp tűnik, az okokat sokszor csak ő ismeri, vagy még ő sem.
A nagyszerű dolog Jorgban, hogy nem pofázik sokat, nem dumál gyereket senki hasába, hanem cselekszik. Tesz valamit, ahelyett, hogy beszélne róla. Ez egy olyan értékes tulajdonság, ami a mai világban teljesen kiveszett, mert az emberek nagy része, állandó jelleggel csak süketel, nyomja a rizsát, percenként tízezer betűt brekeg ki, csak mondja és mondja, hogy mit kéne csinálni, de az egész meg is ragad ezen az elméleti szinten. Persze nem azt mondom, hogy a srác tettre készsége jól sül el mások számára, leginkább kiontott belek és levágott fejek jelentkeznek mint eredmény,ne adj Isten tömegek lemészárlása, de basszus, ha Jorg egyszer azt mondja, hogy "kuss és menj innen", akkor az a hülye aki nem kotródik odébb ló halálában. (Figyelitek, már mentségeket gyártok neki, amiért ilyen kevésre értékeli az emberi életet....ebből még gond lesz...)
Mielőtt még azt gondolnátok, hogy Jorg egy kapkodó kis forró fejű paprikajancsi, elmondom, mekkora koponya, az agya egy fondorlatos tervező gépezet. Hihetetlen módon látja át az őt körülvevő szálakat, így képes a kezébe vonni őket, és irányítani, nem vak a hiányosságaira, és igyekszik megszüntetni azokat. Mindemellett vannak gyenge pontjai, látom már a páncélján a repedést, ez az amit annyira akartam az előző részben. Van ami számít neki, még akkor is ha elveszíti, és a hiányából jön rá az értékére. Egészen elképesztő de a kis szociopatám képes a megbánásra, nagyon halkan mondanám, hogy talán egyszer valamikor szeretni is megtanul majd, ki tudja. E gondolat köré téglafalat emelek, mielőtt még előttem terem és elkezd focizni a levágott fejemmel, ami mint tudjuk, egészen fájdalmas tud lenni.
Relative ritkán tudom teljesen plasztikusan elképzelni a karaktereket, de Jorg egyszerűen annyira hatással volt rám, hogy ez nem okozott gondot. Ravasz és sunyi az ábrázata, szeméből csak úgy süt az értelem, ahogy a gonoszság is. Mivel a gondolkodásmódja és a tettei is egy férfit idéznek, ezért nem egy darkos Justin Bieber (sicc!) hasonmás képében jelenik meg előttem, hanem teljesen olyan mint Christian Slater a Robin Hoodból, ici picit fiatalabb, de a szeme sem áll jól, a sebhely is stimmel. Óóó, a sebhelyek az arcon. Hahh, a gyengéim, komolyan. Persze, nem arról van szó, hogy egy fasírtra emlékeztető profil bejön nekem, de egy szép ízléses sebhely iszonyú vonzó tud lenni. [Elkalandozás: volt egy csoport társam fősulin, akinek apró kis vágások voltak az arcán, apám milyen szexi volt....]Nem kéne, hogy folyton elkalandozzanak a gondolataim, biztos valami hülye álomboszorkány, vagy Katherine Ap Scorron belepiszkál az agyamba. Bizonyára féltékeny, habár magának sem vallja be. Teljesen meg tudom érteni a Jorgal kapcsolatos zavaros és zavarba ejtő gondolatait, gyűlöli és visszataszítja, mégis érdekesebbnek találja mint a legtöbb férfit.
Az a helyzet, hogy csend üli meg a ketrecet, álomba szenderültek a majmocskáim, sikerült kiírni magamból a nyughatatlant...
Ja, úgy gondolod, hogy ez nem egy könyv kritika volt? Valóban? Biztos jobb terjengős történet leírást olvasni a bizarr fixációimnál? Tulajdonképpen nem is érdekel, de ha nem törlöd le a képedről ezt a hülye nézést, akkor bemutatlak a Tövisek Királyának, és akkor majd meglátjuk...
5**/5
Kiadó: Fumax, 2013
Oldal: 500
Eredeti cím: King of Thorns
A sorozat előző része
Ez a Christian Slater-es dolog meggyőzött :DD
ReplyDeleteNa jó, az egész poszt. Én is akarok rajongani!
Hehe, egy félpucér Christian Slater kép kellett volna, az még Nimát is meggyőzné;)))
Delete