Laurell K. Hamilton - Elnyel a sötétség (Merry Gentry 7.)

 A blogról ugyan nem lehet leszűrni, de igen sok könyvet olvastam már Laurell K. Hamiltontól, szeretem Anita Blake-et, ám még jobban csípem a tündéres könyveit.
Panaszkodós poszt következik, ami valójában ajánló, csak nem úgy néz ki.

Mit is lehet mondani egy sorozat hetedik részéről? Leginkább azt, hogy illene már véget vetni neki...
Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Merryt és az ő furcsa szeretőit, kezd egy kicsit túl hosszúra nyúlni ez a rétestészta. 

Igazából még mindig ugyan arról van szó, mint az első részben is, a cél, hogy a hercegnőnek gyerekei szülessenek, és elfoglalhassa az Unseelie trónt, hogy újra virágzásnak induljon a Fey. Oké, hogy már közelebb van a sikerhez, ikrekkel terhes, de olyan nagy történés nincs. Merryt mindenki vagy megdugni akarja, vagy megölni, esetleg mindkettőt. Mivel az előbbit már kis millióan megtették, ebben a kötetben megint a megölésen van a hangsúly, közben ezerrel ébredezik a Faerie, élednek a rég elvesztett hatalmak, az Istennő minden menthetetlennek tűnő helyzetből kihúzza Merry-t, így egy idő után nehéz izgulni, mert tudjuk, hogy úgyse hal meg senki, aki fontos a történet szempontjából.

Melyik Merry a jobb?

Én nagyon bírom a mágiás hókusz pókuszt, de néhol már túl sok volt a könyvben belőle. Azt hittem betojok a röhögéstől, amikor egy jelenetben Merry és Sholto közös mágiájukkal életre keltették a vad falkát, majd valamelyikük megszólal, hogy "Egyesítsük hatalmunkat!":DD Komolyan vártam, hogy megjelenjen a Bolygó Kapitánya, de nem jött. So sad. Iszonyú röhejes volt.

Gondom volt a fordítással is, elég sok magyartalanság került a szövegbe, illetve több helyen csak találgatni lehetett ki beszél éppen. Az előző kötetekben is voltak hullámzások a fordításban, pedig végig ugyan az a fordító dolgozott a sorozaton, hát legalább itt nem beszéltek dallamos rébuszokban a testőrök, mint a Misztrál csókjában.
Kicsi olyan mintha az írónő is kezdene hülyülni, vagy a mobilja kisütötte a rövidtávú memóriáját. Hogy miért? Mert folyamatosan ismétli magát. A hercegnő terhes, de a hasa még lapos, ezt úgy kb 15x, az ikerbabáinak 9 apja van, mind királyok lesznek, ezt 26x, meg kell mentenie az embereit, akik tőle függnek, 136x, Doyle-t és Fagyot mindennél jobban szereti, ezt tulajdonképpen minden harmadik oldalon szerepel valamilyen formában. Így azért nem olyan nehéz összehozni 340 oldalt.
Megint előjött az érzés, hogy egy novellára való történést tágítottak ki regénnyé, amitől körülményesség és szájbarágóssá válik, az amúgy jó sztori.

Sholto a Sluagh királya

A sorozatra nem jellemző módon alig van szexjelenet, pedig kicsit elbírtam volna többet belőle, random behelyettesíthettek volna vele egy szürreális mágiától duzzadó részt, csak hogy meglegyen az egyensúly.
Ennek ellenére tettem egy érdekes felfedezést, amikor is Merry orális gyönyörökben szeretné részesíteni Doyle-t, akkor az írónő beszél valami furcsa nagy bőrről. Gondolkoztam is, hogy akkor van valami furcsaság odalent a Sötétségnek (talán az alakváltások miatt), ami felett eddig elsiklottam, amikor is rájöttem, hogy az írónő mire referál, és a megoldás sokkal kézenfekvőbb....Hát igen, az USA-ban a férfiak nagy részét alapból körülmetélik, így az írónő gyanítom saját tapasztalataiból indult ki, így egzotikumnak vélte a dolgot, valamint anatómiailag is van egy kis tévképzete, de ettől nem lesz drágább a kenyér tulajdonképpen.

Sholto és Doyle

A Merry Gentry sorozatnak van még egy része, melyet 2009-ben írt Hamilton, abban nem vagyok biztos, hogy az a befejező rész, csak reménykedem benne, hogy lezáródik a történet.

Igazából sok jót nem mondtam az Elnyel a Sötétségről, pedig azért nem egy rossz könyv, az utolsó 80 oldal kifejezetten jó, tekintettel hosszan visszanyúló kapcsolatunkra megelőlegezek neki 4 vércseppet az 5ből.

Kiadó: Agave, 2012

Oldal: 352

Eredeti cím: Swallowing Darkness

4/5